A hatvan évvel ezelőtti eseményeket bemutató rendhagyó történelemórák sorában hétfőn - az egykori bethlenes diák, majd ugyanott tanár - Gyulai József professzor mesélt a Németh László Gimnázium és a Liszt Ferenc Ének-zenei Általános Iskola diákjainak 1956-ról a vásárhelyi Emlékpontban.
Gyulai József elmesélte, hogy bethlenes diákként telente egy-egy fatuskóval jártak iskolába, hogy legyen mivel fűteni a termeket.
Később a Bethlen Gábor Gimnázium tanára lett, és a gimnáziumot igazgató Gyáni Imre mint fiatal tanárnak hívta fel külön a figyelmét, hogy vigyázzon a diákjaira. A fiatal pedagógus jó kapcsolatban volt tanítványaival, és ő volt az egyike annak a két tanárnak, akik jelen voltak a Bethlenben az október 19-én megrendezett diákparlamenten.
Gyulai József óvta a diákokat akkor is, amikor a nemzetőrnek állt tanulóinak megmutatta, hogyan kell a többiek életének veszélyeztetése nélkül tárolni a veszélyes fegyvereket, miután látta, hogy a menzán dobtáras géppisztolyaikat kibiztosítás nélkül támasztották a sarokba.
Néhány napra, mint tartalékost behívták a vásárhelyi laktanyába, s november 2-án amikor eltávozhatott, elsőként diákjait kereste fel. Mint kiderült, a fiatalok akkor már a szovjet tankok elleni harcra készültek, géppisztolyaikkal. Gyulai professzor mérsékletre intette a reménytelen küzdelemre gyakorlatozó csapatot, hangsúlyozva, milyen büszke volt rájuk, amikor az Iván szobor eltávolításán jelen voltak, azonban „most tessék hazamenni” – utasította az ifjakat -, „a hazának élve van rátok szüksége.”
Gyulai József Andrássy úti otthonukban hallgatta november 4-én reggel a rádióban Nagy Imre beszédét: ’csapataink harcban állnak’ – szólt a hang, ám tudta, hogy mindez a forradalom végét jelenti. A korábban zenésznek készült Gyulai József a zongorához ült, és megkomponálta gyászindulójának tételeit: az elsőt, amelyben a katonacsizmák kopognak a kövezeten, a másodikat, amely lírai dallamával a reménykedő fiatalokat igyekezett zenében megjeleníteni, a harmadikat, amely Bartók egyik honvágy-motívumát jelenítette meg, és a negyediket, amelyről később mindig a halál jutott eszébe.
A mű végül nem készült el, évtizedeken át rejtegette, címet sem írt rá, csak dátumot, és csak a rendszerváltást követően jóval, az Emlékpont magalakulásakor adta ki kezéből a kottát.